VÁLTÁSKA

Na jó, elég volt ebből a szarból!
Semmit nem enged állítani, önfejű köcsög!
Gyertek át a http://szertelen.gportal.hu/ oldalra, itt befejeztem! :P

KÖZELEG A TÉL

Ó igen, a Trónok harca! Hát engem is beszippantott ez a sorozat.

Az első évadot kivégeztem, és mondhatom, valóban remek műsor! Összehasonlítani nem tudom ugyan, mivel a Hacktion címűn kívül mást nem ismerek, de butaság is lenne. (Pl. utóbbi mindenképpen előnyt élvez a témája miatt, bár eléggé tudományos-fantasztikus dolgokkal van tele: bepötyögsz vagy húsz karaktert, és megjelenik egy vadidegen épület teljes tervrajza, vagy egy tök ismeretlen parkolóház biztonsági kameráinak a képe. Igen, még válogathatsz is köztük!) Hiszen még a kor sem stimmel.

A kor… Igen, a fantasy-ben az a jó, hogy játszódhatna a Földön is, mondjuk egy régebbi korban (ugyanis ha kardok helyett energianyalábokkal küzdenének, az sci-fi lenne), csak a történelmük más. (Régi és új istenek. A mások több ezer éve a jég alatt alszanak, de hamarosan felébrednek stb.) Csakhogy az amerikai kontinensen a középkorban boldog indiánok lovagoltak a prérin, vagy délebbre talán nem annyira boldog indiánok játszották a korai futballt, hogy aztán a győztes(?) csapat feláldozásra kerüljön – ha jól emlékszem, és nem keverem össze a vallási indítékaikat. Hatalmas váraik egyáltalán nem voltak, ahogy kardjaik sem, így Európai területen kell hogy játszódjék. A Keskeny-tenger lehet akár a Földközi is.

A szereplők. Én nem tudom olyan analitikus szemmel nézni, mint a cikkírók többsége. Nézem, és élvezem. Nem lepődök meg áruláson, intrikán, hiszen jómagam is ugyanezen a bolygón élek. Ezek csak színesebbé és fordulatosabbá teszik a filmfolyamot, amiért végül is szeretjük.

Kiemelném a törpét. Ez annyira cinikus, hogy rögtön belopta magát a szívembe! Cinikus és leleményes. Aki volt már legkisebb a családban, az tudja, hogy olykor milyen rohadt nehéz érvényesülni.

A királynő bátyja az aztán igazi rosszember, de ezeknek gyönyörű stílusuk van, ami tiszteletet érdemel. Tőlem megkapják.

Mint a törpe csupa ránc arcú haverja, aki nagy harcos, és nem játszik tisztességesen, de életben marad egy párbaj után.

Mindenki kedvence Daenerys (itt többnyire a férfiak nevében beszélek), bár eleinte tisztasága, naívsága néhol bosszantott. A rockerek jól hozták magukat, és valljuk be őszintén, a legjobb buli mindig náluk van!

Hát hajrá, jöhet a második évad, most töltöttem le szinte hiánytalanul!

KERÉKPÍR

Tegnap már ¼ 12-kor ki kellett csekkolnunk, nem volt több inbound-olni való. A pickerek persze maradtak még, pedig napközben egy csomót átküldtek hozzánk. Most nem bírtak volna minket odaküldeni! Több mint 2 órát vártam rájuk – meg persze a buszra.

Marcinék megéheztek, és megkérték a sofőrt, hogy nézzünk be a McDonald's-hoz. Az éjjel zár, meg a Burger fucKingben is már fent voltak a székek. Rákanyarodtunk a Mc Drive In-jéhez vezető sávra.

Megállt az autó egy oszlopnál, ahol láthatólag lehet valamit rendelni. Marcin szállt ki, az alfahím, majd ő intézkedik.

- Hallo!… Hallo!…

Kiszálltam én is, és felgyalogoltam az épületig, az első ablakig. Bent rontotta a levegőt két fiatal nőszemély. Megkérdeztem, hogy nyitva vannak-e, az egyik válaszolt, hogy még 5 percig. Tehát ez egy órakor zár.

Visszabattyogtam, de már messziről intettem egy nagy OK-t, mire M. ismét nekikezdett hallózni. Amíg visszabarangoltam, senki nem „vette fel” neki. Mondtam, hogy öt percünk van még, közben a mellettünk levő sávba beállt egy fehér furgon, neki több esze volt, mert előttünk sorolt be. Közben valamit visszaválaszoltak a nagy embernek, beültünk a kocsiba és beálltunk a szakadt verda mögé.

Amikor sorra kerültünk, és a csajok kérdezték, hogy mit szeretnénk, kikiabáltam:

- Nincsen rajtam nadrág!

Azt nem tudom, hogy meghallották-e, de a buszban megdermedt a levegő. Vagy nem értették, mit mondok, vagy komolyan vették, vagy nem tudom. Amikor tovább mentünk a kiadó ablak elé, M. megkérdezte:

- Gondolod, hogy rámennek a csirkédre?

Először nem értettem, de aztán leesett, hogy értette.

Amikor beálltunk a másik ablak elé, kiordítottam, hogy tele kérem, de ők sem reagáltak. Biztos fáradtak voltak már, vagy egyszerűen megszokták a sok hülyét napközben.

Kezdem unni, hogy vadidegenek (is) idejárnak kölcsönkérni a bringámat! Már gondolkodtam azon is, hogy pénzt szedek érte, de akkor el kéne tűrnöm, hogy akár reggel 7-kor becsengetnek. Malwin mondta a frankót:

- Ne add kölcsön senkinek!

Kasia (a lengyelek így írják) kérdezte:

- Még Marcinnak sem?

Ez a kérdés aztán függőben maradt.

Ma direkt korán bementem vásárolni, ami azt jelenti, hogy 11-kor már kijöttem a Plus-ből(-ból, tökmindegy, csak a hollandok ü-vel ejtik), éppen harangozott a templom, ami már régóta eü központ. Amikor visszaértem, a szomszéd házból az egyik srác már ott toporgott a küszöbünkön, valakivel beszélgetett a nyitott ajtón keresztül, de nem láttam, kivel. Mire felléptem a teraszra, már meg is fordult, hogy engem keres. Természetesen a binyigli kellett neki „egy fél órára”. Odaadtam neki, de nem tudtam letiltani az arcomról az érzést, hogy már nagyon elegem van belőlük.

Valamikor visszahozta, de én nem hallottam, csak a gépet láttam a helyén, amikor lementem zuhanyozni. Kerestem a kulcsot, de az nem volt sehol. Kérdezgettem a többieket, senki nem tud róla. Marcin át is ment a szomszédba, bezörgetett, de senki nem nyitott ajtót. Én sejtem, mi lehetett! Jöttek autóval, hogy beviszik őt is vásárolni, erre gyorsan visszadobta a gépet, a kulcs meg nála maradt. Nyilván még nem értek vissza, amikor M. kereste őket.

Amikor kijöttem a fürdőből, Marcin mondta, hogy lazítsak, meglesz a kulcs. Mondtam neki, hogy nem vagyok ideges (ez azért nem teljesen igaz), mert ettől kezdve nem fogom odaadni a binyiglit senkinek.

- Nekem sem? - firtatta, amíg baktattam fel a lépcsőn. Nem válaszoltam, értsen ennyiből.

- Nekem sem? - erősködött. Megálltam a korlátnál, mint egy frissen zuhanyozott Mussolini, és leszóltam a néphez:

- Itt van három darab bringa. Miért mindig az enyém van a középpontban?

Költői kérdés volt, nem vártam rá választ, ott hagytam a francba a hallgatóságot. Ő persze utánam szólt:

- Mert a tiéd a legjobb! Olyan, mint egy Lamborghini.

Nem vitatkoztam. Végül is igaza van.

BOSZORKÁNYOS SZOMBAT

Szombaton hajnali 2 után értünk haza, és szokás szerint felmentem a Netre. Nem tudom, miért szenvedek mindig félálomban, ahelyett, hogy lefeküdnék aludni a fenébe!

Valamikor délelőtt arra keltem, hogy Maciek és Malwinka itt ülnek – mármint a nappaliban – a kanapén és beszélgetnek. A nyelvtanról (grammatika), az angol és magyar nyelvtanról.

Namost Maciek nem tud halkan, kulturáltan beszélgetni, egyáltalán semmit nem tud halkan, kulturáltan csinálni, mert amikor kimegy pl. vécére, akkor is hangosan szívja az orrát, harákol, és csapkodja az összes ajtót, amin keresztülmegy. Ő gyárilag ilyen, de attól nekem még nem kell szeretnem.

Szóval a zenés ébresztő megvolt, és ez rá is nyomta a bélyegét az egész napomra. Lehangolt voltam, mint egy elhanyagolt, múlt századi zongora, még ahhoz sem volt lelkierőm, hogy bemenjek a városba kaját venni. Volt még pár tömlő halkrémem, meg kenyér, meg zöldség, meg volt ilyen butter cake-em. Ezt a Plus-ban vettem, előre fel van szeletelve, még ezzel sem kell törődni.

Még a délelőtt folyamán, vagy már kora délután felkiabált nekem Marcin, Malwin pasija, hogy kölcsönvette a „Lamborghinimet”, de nem kellett a kulcsa, mert ez van neki – és felmutatott egy baromi ronda neonzöld bringazárat.

Hát így! Hogy most már le is nyúljuk a másik gépét! De jó lenne már ott lakni a bungiban!

Ja, az meg kimondottan a droomgaard-i kemping területén van, azon a migránsok elől elkerített helyen, ahol mi is laktunk, mielőtt ide Goudába költöztem. Arról már akkor is hallottam, hogy az OTTO lemond róla, csak mi arra tippeltünk, hogy visszakapja a táborvezetőség, és jópénzért odaadják azt is a menekülteknek. (Nyilván államköltségen laknak ott, nem a kemping vezetősége jótékonykodik nekik nulla bevételért, meg a saját költségükön fizetik a rezsiátalányt!) Bár, ami azt illeti, még a takarítók is lengyelek voltak a kempingben, tehát igencsak valószínű, hogy a táborvezetőség is az, és naná, hogy lengyel tulajdonú közvetítőirodának adják ki, nehogy már a hollandnál maradjon a zseton!

Szóval felzavarva, megrabolva (vagy inkább megbecstelenítve), kialvatlanul gubbasztottam itt fent, csak vécére meg kajáért jártam le, ami ugye nem egy kimondott közösségi élet. De nekem nem is hiányzik senki, felőlem dajdajozhatnak, csak ne akkor, amikor alszom.

Az pedig elég sűrűn megtörtént. Azért gépezés közben szellemileg fáradozik az ember elfelé, és olykor elterültem, mint a Nagy-Alföld, és szunyáltam. Volt, hogy magamtól ébredtem arra, hogy pisilnem kell, volt, hogy Kamil tűzijátékára, amit állítólag elég drágán vásárol, de semmi extrát nem tud, csak kurva hangosan fütyül, ha meggyújtják, aztán hirtelen eltűnik, mint Petőfi a ködben.

Amikor már kellőképpen beivott a társaság – láttam valami borosüveget is az asztalon –, kitaláltak maguknak. Hogy menjek már le, kint leterítenek a fűben egy pokrócot, és kiülünk a napra.

Namost az úgy van, hogy pénteken hoztam a közértből negyed kiló kávét Marcinnak (előtte vagy 20 percig magyarázta, hogy NE neszkávét hozzak, hanem olyat, amit le kell főzni, bár ő úgy csinálja, mintha nesz lenne, vastagon áll a zacc a bögréje alján, beletesz vagy egy evőkanállal, a marhája), egy liter teljes tejet Malwinkának (ezúttal nem felejtettem el, igaz, hogy fel is írták), meg Maciek-nek egy adaptert a telefonboltból, ahol a belépőkártyámat nyomtattam (nano SIM-ből csinál „normált”). Piszokul örültek neki, tényleg tök odavoltak meg vissza, mint a gyerekek Karácsonykor, nem győztek dicsérni.

Na, most aztán minden áron azt akarták, hogy menjek le közéjük. Csakhogy nekem nem volt kedvem. Mi a fenét csináljak ott? Jó, megiszok egy pofa italt, ha adnak, hülyén vigyorgok, mintha érteném, hogy mit mondanak, néha-néha lefordítanának nekem valamit angolra, ami nem „titok”, tehát nem róluk vagy valamelyik ismerősükről szól, hanem semleges téma… Max fél óra után úgyis visszaszivárogtam volna, de addig sem éreztem volna jól magam. Megköszöntem, de udvariasan visszautasítottam. Mosolyogni nem mertem, mert nem volt bent a protkóm, de hát értsenek már a szóból, kanyargom!

Ötpercenként felüvöltöttek.

- Attilaaa! ATTILAAAAAA!!

- Egen.

- Fent vagy?

- Fent.

- Gyere lee!

- Nem megyek. Rendesek vagytok, d…

- Gyere leeee! Szeretnénk, ha itt lennél velünk. Itt leeent!

Bazdmeg…

- Attilllaaaa!

- Haddnemennyek!

Egy darabig csend, aztán elölről.

Malwinka kitalálta, hogy én szomorú vagyok. Erre kezdtem begurulni, és ki sem mentem a korláthoz, úgy mondtam, hogy nem vagyok szomorú, jókedvű vagyok, és akkor lennék szomorú, ha le kéne mennem. Oda le közéjük.

Akkor feljött a Malwin. Fogta magát, és feljött!

- Attila! Tudjuk, hogy te szomorú vagy…

- De nem vagyok!…

- … de mi szeretünk téged. Tudjuk, hogy öreg vagy…

Na, kösz szépen!

- … de mi mind szeretünk, és fogadd el ezt – itt letett két kis szelet Snicker's csokit az asztalkám sarkára –, és ne haragudj ránk, mert mi szeretünk!

Idelépett és megölelt. Megpróbáltam úgy rámosolyogni, hogy ne villanjon ki az az egy fogam itt oldalt. Biztosítottam róla, hogy én is szeretem őket, és nagyon szépen köszönöm a csokit.

Maciek átlag kétóránként felüvöltött, mint egy sebzett vadállat, hogy lemegyek-e inni vele egy sört.

- Attila, my friend!!

Kicsodád??

Vagy hogy beszélgetek-e vele. Politikáról. Ez összetéveszt engem valakivel!

Vagy Kashka felszólt:

- Attila!

- Yes?

- Hoddzs! - a hodzsi azt jelenti lengyelül, hogy gyere.

Ez általában be is jön neki, de most nem mentem le, nehogy az legyen, hogy neki lemegyek, a pasijának nem. Vagy neki lemegyek, Malwinnak vagy a két bikának nem. Remélem, megértette!

Aztán feljött Marcin is. Hogy van-e valami bajom. Mondtam, hogy nincs, tényleg, csak van végre annyi Internet, hogy nem kell fél órát várni minden kattintás után stb.

Aztán feljött Kamil is. Beszélt valami 166 euróról. Tejóisten, mi a fenét akar ez 166 euróért venni? Mondom neki, hogy összesen nincs annyi pénzem. Erre elkerekedett szemekkel, hogy dehogy is, ő fog nekem adni (aha, szóval ennyi jár vissza a 250-ből, amit a rám eső 500 felett még átutaltam neki!), meg még annyit, amennyit most tudok neki kölcsönözni. Egy húszasom volt, meg egy ötösöm, odaadtam neki a bémalért.

- Tehát 166 meg húsz… - és itt komoly fejtörésbe kezdett. Nem volt már annyira szomjas… Együtt megfejtettük, hogy akkor kedden, amikor megjön a fizetés, 186 ficcset fog visszaadni.

Indulás előtt még megkérdezte:

- Szereted a kokaint?

Jézus ereje!

- Nem, köszönöm, minden ilyesmiről leszoktam már!

De hát egy húszasért hol akar ez kokót venni?

Már éjjel, de szerencsére fent voltam, Maciek kijött telefonálni. Elkezdte a szobájában, de úgy látszik, túlságosan visszaverődött az üvöltése a falakról, és inkább kijött a nappaliba. Itt mászkált – komolyan, menetelt fel és alá! - és közben üvöltött a telefonba. Ez jó negyed óráig eltartott, és egészen biztos vagyok benne, hogy az összes csukott ajtó dacára a két pár a saját cellájukban kiválóan hallott minden egyes szót. De talán még a szomszédos házakban is tudták követni az eszmecsere itteni felét.

Na, vasárnap bementem a városba. Csak a Plus-ig, mert már így is 4 óra elmúlt, a Délifrance meg akkor zár, a török meg nincs is nyitva. Amikor megjöttem, adtam a két hölgynek egy-egy csokihabot. El voltak ájulva.

Igen, mert volt egy kis lelkiismeret-furdalásom Malwinka miatt, hogy ez tényleg azt hitte, hogy én szomorú vagyok, vagy nem szeretem őket, vagy mit tudom én. Kashkának meg azért, hogy ne csak M. kapjon, hanem ő is, meg egyébként is őt jobban szeretem. De hát ezt nem kell nekik tudniuk.

Pénteken a szokott sms-ben azt írta az OTTO, hogy hétfőn de. 10-től du. fél 4-ig dolgozom, kedd-szerda-csütörtök meg du-tól éjjel egyig. Négy nap. Elég lesz ez a magyarnak! Örüljön, hogy bevettük a csapatba!

Vasárnap jött egy sms, amiben a hétfői beosztásomat áttették délelőtt 10-ről délelőtt 10-re. Szóval… Én nem tudom, hogy az illető, aki Venlo-ban ül az irodában és elköveti ezeket a hülyébbnél hülyébb beosztásokat, és amikor kijavítja magát, akkor ugyanarra javítja, mint az eredeti agymenése volt, az be van baszva, be van szívva, vagy mind a kettő?

Várjál, még nincs vége! Amikor Marcin meg a nője kimentek a listához, és visszajöttek, közölték, hogy nem vagyok rajta. Kamil és Kasha hajnali 6-kor mennek el a telepről, ők meg a harmadik pár (Lukas és Monika, ők a másik végében laknak) du. 2-kor, én pedig az egész listán nem szereplek.

Kimentem, megnéztem, a 14 órás buszon csak ők lesznek négyen utasok. Visszajöttem, és írtam egy sms-t Kamilnak (tudod, az OTTÓsnak), hogy miújság van. Beletelt pár percbe, amíg utánanézett, aztán visszaírt, hogy hétfőn szabad vagyok, mert nincs transzport reggel a tízórás kezdéshez. Erre felhomályosítottam, hogy van 4 szabad hely Marcinék járatán, talán be lehet suvasztani a délutáni shiftbe plusz egy inbound-ost. Válaszolt, hogy reggel meglátja, mit tehet.

A délután azért is lenne jó, mert hosszabb, mint a délelőtt. Meg nem kell korán kelni. Cserébe viszont későn érek haza. Hát, valamit valamiért!

KETTŐ-HUSZONHÉT

Ez a vasárnapi meló elég furcsa dolgokat hozott. Ilyenkor csak picking van, a pénz pedig duplának számít, ezért nagyon lelkesek a fiatalok. Nekem eddig csak egy szombatom volt, másfélszeres pénzért, de azt sem számolták el rendesen, így nem is hiányzott a hétvégi munka, de ha már így esett, hát nem bánom. Kb. annyit fogok keresni csak ma, mint a Miki egész havi rokkantnyugdíja.

A szokásostól eltérően a nyakamban hagytam a chipet, nem tettem be a zsákba még az autóban. Amikor szombaton hajnali kettő körül haza értünk, levettem és bedobtam ide az ágy melletti szekrénykébe a plasztikkártyával együtt. Na és vasárnap már a sorompó elé kanyarodtunk, amikor rájöttem, hogy ott is maradt.

Volt már ilyen, átlag kéthavonta eljátszom. Ilyenkor felszólnak telefonon a megfelelő irodába – nekem ugye az OTTO az –, lejön valaki és beenged. Igen ám, de most még senki nem volt bent. A bejárat is zárva volt, vagyis csak a biztiőrök voltak az egész épületben, és gondolom még folyt a szolgálat átadás, tehát szó sem lehetett arról, hogy bárki lejöjjön értem. Kamilt azért felhívták, de ő semmit nem tudott tenni otthonról. A zsákomnak kaptam egy szekrényt (már nem hordok kabátot, azt a két percet kibírom, amíg a kocsitól a házig elérek) és rám bízták a kulcsot, beletettem a kajás zacsiba. Addig-addig vártam, amíg a biztiőr megunta, és felengedett.

Amikor a szkennert kértem ki, a srác odaadta a billentyűzetet, hogy gépeljem be a nevem. Érdekes módon nem voltam a gépben. Volt ugyan egy másik Attila (az ő neve helyesen írva, csak engem könyveltek Atillának, bár egyesek szerint ez lenne az eredeti), de az meg Balogh volt. Találomra kikeresett egy nevet és arra adta ki a kütyüt.

A földszinten szokás szerint rengetegen voltunk, és senkinek nem akaródzott elkezdeni dolgozni, viszont mindenki beszélgetett, izgett-mozgott, lökdösődött. A kopasz soviniszta barom volt megint a koordinátor a számgépnél, aki beleüvöltött a pofámba, hogy ne hazudjak (Ld: Lengyelország megmutatja igazi arcát), és a lista szerint pont ide vagyok beosztva, tehát megint marha jó napom lesz… A gép mellett volt még egy piros kabátos, az a team leader. Ezért nem találtam a helyén, a kalitkában! Ugyanis szólni akartam neki, hogy pötyögje be a gépbe a munkaidőm kezdetét és majd a végét, de mivel ő is lengyel, hát inkább itt rontotta a levegőt. Ha holland lett volna, valószínűleg ott marad a kalitkában és hagyja, hogy follyanak a dolgok a maguk útján, de ennek a szemüveges lófejű nőnek itt kellett hetyegnie!

Odamentem hozzá és mondtam, hogy mi van. Az meg haza akart küldeni! Mondom neki, hogy nem tudok haza menni. Kérdezi, hol lakom, mondom neki, hogy Gouda. Láttam, hogy tűnődik magában, hozzá tettem, hogy kb. 80 kilométer. De hogy ilyenkor ezt nem lehet, és haza kell menni! Hogy jöttem be? Mondom, hogy a biztiőr beengedett. Hát nagyon nehezen, de beleegyezett, hogy maradjak, és elmondta vagy háromszor, hogy ez az utolsó alkalom.

Vajon a lengyelekkel is ilyen szigorúak?

A kopasz gané közben a lépcsőn állt, hogy magasabban legyen, mint a többiek, és amikor odament valaki, hogy becsekkoljon, kipipálta a nevét. Láttuk egymást a kapu előtt, természetesen nem köszöntünk, de tudta, hogy itt vagyok. Most úgy tett, mint aki nem, és hangosan kérdezte, hogy itt vagyok-e. Többen is mondták, hogy igen. (A fél év alatt azért nem csak a főnökök jegyeztek meg.) Mondtam én is, hogy itt vagyok. Azt mondta:

- Hi! (Szia.)

Általános derültség. Rávágtam:

- Hi!

További derültség.

Nem vártam meg az ilyenkor szokásos színielőadást, hogy lejön, mond valami hülyeséget, és „OK, tessék nekiállni a munkának!”, hanem vettem egy listát és kimentem egy kocsiért, hogy telepakolom.

Egész végig vigyáztam, hogy ne tudjon belekötni semmibe. A gyorsaságommal sem volt baj, láttam nálam sokkal, de sokkal lassabban dolgozó lengyeleket.

Aztán amikor elfogynak a tennivalók, átteszik az embert másik emeletre, esetleg másik hallba. Engem ez a barom felküldött a másodikra.

Felmentem, körülnéztem, hogy van-e befejezni való kocsi, és amikor láttam, hogy nincs, akkor odamentem a géphez, hogy kérek vagy elveszek egy listát. Már a kezemben is volt, amikor hirtelen előkerült a jobb könyökömnél egy koordinátor csaj, természetesen lengyel, és ingerülten kérdezte, hogy mit akarok itt. Mondom neki, hogy ideküldtek. Az nem lehet, biztosan nem a másodikat mondták, engem a negyedikre küldtek, menjek oda, nekik itt nincs szükségük segítségre!

Nincs is azon csodálkozni való, hogy ezek körbeveszik magukat a kedvenceikkel, én is ezt tenném a helyükben. De azért stílus is van a világon! Összeszorítottam a pofám, de kicsúszott rajta:

- De, másodikat mondtak! - és ott hagytam a fenébe.

A negyediken aztán kaptam egy olyan listát, amin onnan is, és a harmadikról is kellett gyűjtenem.

Ez úgy megy, hogy a Hall One-ban és a Hall Five-ban is a földszinten és a másodikon van koordinátor. A földszintiek gyűjtenek az elsőről, természetesen a földszintről, és „odakint” a nagy polcokról is, ahol a targoncák is mászkálnak. A H1-ban a Hall 10-ből és a Hall 13-ből is, a H5-ban a Hall 14-ból. A második emeletiek a másodikról, harmadikról és a negyedikről. De előfordul a 4.-en is, hogy nyomtatnak papírt, és akkor onnan mész szedegetni.

Bonyolultnak tűnik? Pár hónap után már nem az. Persze sokszor előfordul, hogy nem olvasom el figyelmesen, amit a szkenner kiír, és amikor mondjuk a H1 földszinten vagyok és felajánlja következőnek a H5 első emeletet, elfogadom, és rányomok a zöld gombra. Ilyenkor nincs mit tenni, szépen átsétálok és gyűjtök onnan.

Belekezdtél, hát meg kell enned

mindent, amit magadnak főztél -

mondja a Tankcsapda egy igen súlyos számban. Ha jók lesztek, egyszer majd megmutatom azt is. Van olyan, mint a Lopott könyvek című.

Na és tízen-húszon darab cucc jött össze a negyedikről, és a harmadikról is majdnem 30 volt várható, ez rajta van a listán, onnan lehet tudni. Sajnos a 4.-ről „nincs lift” a 3.-ra, és kézben kellett volna lehordani pár kanyarban egy ottani trolira, úgy folytatni a melót. Vagy lent összeszedni egy piros plasztikkosárba, és azt felhordani. A fenti koordinátor csaj ez utóbbit ajánlotta, de nekem nem volt sok kedvem hozzá.

Tenni viszont nem tudtam ellene, így hát lementem és uzsgyi. Viszont olyan szép tele kosár jött össze, hogy Piroska legyen a talpán, aki átvonszolja az erdőn. Nyüszögtek a kerekek, ahogy vontattam magam után. Egy (lengyel) csaj megjegyezte, hogy nehéz a kosár.

- Bizony! - mondtam neki, teljesen igaza volt. Csak kézisúlyzó tárcsából 30 kiló volt rajta. Úgy tudtam felvinni, hogy megálltam a lépcső alján terpeszben, lehajoltam, és 1-1 fokot emeltem rajta, aztán utánaléptem. Csodáltam, hogy a füle nem szakadt le! De mindegy, mert akkor meg a kosár szélét fogtam volna. Keményfaszú magyar gyerek vagyok, megcsináltam, de sajnáltam, hogy a nő nincs ott, hogy mondhassam neki:

- Egen, valóban egyszerűbb volt!

Már tudniillik a harmadikról gyűjteni és felhozni a lépcsőn.

Eljött az első szünet ideje, majd elmúlt. Visszamentem a 4. emeletre, egy lista anyagát még begyűjtöttem, aztán, mivel nem volt több, lementem a földszintre. Ez a faszkalap megvárta, amíg odajön a géphez egy zöldkabátos, és nekem támadt, hogy hol voltam. Hirtelen jött, nem voltam rá felkészülve. Mondom, hogy szünetem volt. Na de annak vége! Hol voltam fél órán keresztül? Hát a negyediken. Igen, de miért ott? Mit csináltam én fél óráig?

Nem értettem, hogy mit nem ért, pedig csak kötözködött.

Hogy micsoda? Hát dolgoztam. Fent a negyediken. Na de hol voltam én fél óráig?

Ez hülye! De nem mondhattam neki, mert ott volt az a csaj, akinek hiányzik az egyik foga – ha visszalapoztok, tudni fogjátok, ő volt a második, aki utánam jött, hogy menjünk a team leader-hez, mert túl sokan látták, hogy ez a seggfej nekem esett. Most is láthatott valamit a csajon, vagy egyszerűen ebben a sztoriban nem volt több, amit kihozhatott volna belőle, mert kibökte, hogy szünet után oda kell visszamennem, ahová eredetileg be vagyok osztva. De hol voltam egy fél óráig?!

Aztán nagyon gyorsan hozzá tette, hogy lezárja a dolgot, és ne is legyen időm megmukkanni:

- Na jó. Nem is érdekel. Tessék, itt a lista, dolgozzál!

Ezt persze nekem eddig senki nem mondta, és nem is kérték számon. Fogtam a papírt, és ahogy kifelé mentem, egyfolytában káromkodtam, jó hangosan, persze magyarul, ügyelve arra, hogy a nemzetközi szavakat kerüljem, de egyszer sem ismételtem magam, amíg ki nem értem oda, ahol az üres trolikat tároljuk.

A sztorihoz még hozzá tartozik, hogy amikor visszaértem, átküldtek az ötös hallba. Aznap akkor láttam utoljára ezt a gyökeret, és mindig későn kapcsolok, de most már tudom, hogy annak a csajnak a keze volt a dologban. Így mentett ki ez alól a geci alól, és este 7 után ő küldött vissza a H10-be azzal, hogy most már csend van, menjek nyugodtan. És tényleg, a paraszt fejű már haza ment akkorra.

Ezt a nőt is Kashának hívják, mint később megtudtam. Azóta is kedves velem, viccelődünk is, van, hogy megfogja a felső karomat – majdnem hogy ráüt. Közvetlen csaj, bírjuk egymást. Ez meg fog védeni ettől a selejttől, ha úgy hozná a sors.

Közben alakulgatunk költözés ügyben is. Kamil inzéti, a kis Kasha pasija. (Érzed ezt az alliterációt?) Tegnapelőtt volt Waalwijk-ban az irodában, és megcsinálták a szerződést, tegnap pedig lefordította angolra a holland szöveget, és odaadja pendrive-on. Egyelőre nem érdekel, mert pl. ezzel a bloggal szenvedek 2 napja, meg sok kis szar van, ami elaprózza az időmet, de nemsokára kerítek rá alkalmat, hogy a pénzügyi oldalát bepötyögjem ide. Az egy hónap kaució és az első hónap ki van már fizetve, ill. gondolom ő a többit is rendezte, én 750 eurót utaltam a srácnak, de ebből vissza fognak fizetni a fiatalok valami 110 körül. Nem is maradt a számlámon, csak kettő euró huszonhét cent. Még szerencse, hogy van némi kápé a bukszámban, bár úgy alakult, hogy mégsem mentem be vásárolni. Csak zöldség kellett volna, ahhoz meg lusta voltam.

Úgy volt, hogy hétfőn már költözünk, de elhalasztódik egy kicsit, mert állítólag pont azt a bungit vették ki előttünk… Szerintem csak zsebpénzt próbálnak legombolni rólunk, de mondtam K-nak, hogy ne adjon.

Szóval egyelőre legyen elég ennyi, hadd adjam fel végre, mert még készülnöm is kell, és lesni, hogy mikor üres a fürdő.

Tervezem egy „sorozat” írását (Vágóképek), ami időrend vagy -megjelölés nélkül rövid sztorikkal, adatokkal, ilyesmivel szolgálnának. Tudod, fel-felbukkannak dolgok, amiket már nehéz vagy felesleges lenne visszamenőleg beilleszteni bárhová is, de a hangulata vagy tartalma miatt érdemes lejegyezni, már csak a feledékenységem miatt is. Nekem is jó visszaolvasni néha a régi dolgokat, újra átélni vagy csak rácsodálkozni:

- Jé! Ilyen is volt?

VÁLTÁS UTÁN, VÁLTÁS ELŐTT

Ma lesz az első vasárnap, hogy dolgozom. Ez azért jó, mert 100%-os pótlékot kapunk rá, vagyis kétszer annyit keresek, mintha csak hétköznap csinálnám. Csakhogy valami félreértés történt.

Hogy miféle, azt csak találgatni tudom. Ugyanis az Isabel-en, ami egy weboldal, és a beosztásunk azaz shift-ünk (váltás) van egész hétre feltüntetve, szerepel a vasárnap is. Ugyanúgy az sms-ben is, amit péntekenként kapunk az OTTO-tól. A listán azonban, amit este 8 és 9 között tesznek ki az egyik ház falára, nem vagyok rajta. Arra gondolok, hogy tele lenne a busz (mikrobuszról beszélünk, a vezetőével együtt 9 ülés van benne) és valakit ki kéne hagyni, és hát persze ne egy lengyelt hagyjunk már ki, hanem a magyart. És marhára meg lennék lepve, ha nem erről lenne szó.

Itt a házban a többiek általában heti 6-7 napot dolgoznak, de hát ők lengyelek! Hadd keressenek sok-sok pénzt!

Írtam egy sms-t annak a Kamil-nak (Chobrak), aki az OTTO irodában ül, illetve nem ül, mert szinte mindig kong az ürességtől a kis kalitka, bármikor megyek oda valamiért, szóval írtam neki, hogy mi az ábra, és visszaírta, hogy igen, ő is látja az Isabel-en, hogy be vagyok osztva, jöjjek csak, de fontos, hogy közöljem az itteni irodával is. (Pedig ő is lengyel.) Közöltem velük sms-ben, ugyanis az egész valamikor este 9 után volt, és nem hogy most, de napközben is ritka, mint a fehér Zorro, hogy ott ül valaki. Azt is írtam, hogy szóljanak a sofőrnek is. Na ők nem válaszoltak, úgyhogy most izgalmas a dolog. Délben, amikor a „sorakozó” lesz, ahogy én hívom, lesznek majd nagy meglepetések!

Váltás előtt vagyunk, erősen körvonalazódik már a költözésünk az itteni Kamil-lal és Kashával.

Ez, mint írtam, egy kaatsheuvel-i bungaló lenne, takkra olyan, mint Droomgaard-ban volt, csak nem ott, hanem egy másik telepen, de közel hozzá. Ezt – természetesen – egy lengyel iroda adja bérbe. Meglepődtem volna, ha oda nem tették volna be a lábukat!

Úgy néz ki, hogy csak egy hónap kauciót kell fizetni, meg valami 120 euró körül a közvetítési díjért. „Nézz szét! Mindenki leveszi a részét” - ahogy a Tankcsapda megénekelte még annak idején.

A civilizáció vége c. szám

Na és úgy lenne elosztva a dolog, mondja az én Kamil-om, hogy 1450 euró egyharmadát nekem kéne fizetnem, a kétharmadát meg majd ők a csajjal. De ha más nincs, Waalwijk-ban – persze szintén egy lengyelek által uralt iroda útján – kiveszek egy szobát, 250-ért már hirdetnek, és az közelebb is van a melóhelyhez.

Váltás történt a Vodafone-nál is. Először is megszüntették a sCool csomagomat, ami igencsak kedvező árfekvésű volt. (Naná, azért kellett megszüntetni!) Rábasztak a Bázis díjcsomagra. Felmentem a Voda oldalára, hogy megnézzem a percdíjakat, mert azt ugye elfelejtették megírni, de ott csak a Max csomagok voltak, ahogy egy (két?) hónappal ezelőtt is.

Ma nem voltam rest, az esti 11 órás kabaré ismétlést meghallgattam (meg fel is vettem, mert arra is képes a Radio Maximus programja), aztán a Himnuszt és a híreket is, de a sporthírekre kikapcsoltam és felhívtam a Vodát.

Aránylag hamar kapcsoltak. Egy pasival dumáltam, megérdeklődtem a dolgokat, és persze, hogy a Bázis a legdrágább! Egységesen (magyarul: a percdíj és az sms is) 59 forint. Szemben a sCool nem is tudom már, talán 29 forintjával. Hát dugjátok fel magatoknak! Ő, mint a többi telefonos kisasszony is, a Perc+ díjcsomagot ajánlotta, ami egy tizessel olcsóbb, de csak akkor lép életbe, ha minimum 2 rugót feltöltesz rá. Ha hármat, akkor 30 napig 30 froncsiért telefonálsz, és ha ötöt, akkor 25-ért.

De csak 30 napig! Aztán visszadob az alap 49-re, és ha ezt sokallod, újra töltened kell rá.

Kérdeztem, hogy nincs is más tarifacsomagjuk? De, a Max díjcsomag. És a kör bezárult!

Na jól van akkor, asszem az lesz, hogy hagyom a Bázison, úgysem telefonálok olyan sokat. Mi a fenének szervezzem meg mindig (de legalább egyszer), hogy Magyarországon töltsenek a telefonomra, én meg utaljam át euróban, ami majd forint alakban fog megérkezni stb. Ugyanis, mint az Idegenben blog olvasói oly jól tudják, egyszer R'damban töltöttem a SIM kártyámra, és nem is tudom, hány százalékot levont az összegből. Hát anyád!

Szóval itt tartunk. Délben valószínűleg lesz egy kis harc, és még az is lehet, hogy éjfél után is, amikor haza kell jönni, mert két sofőr is előszeretettel hurcolássza a nőjét. De majd beleülök az ölébe, és akkor nem lesz kedve többet eljönni velünk!

MIT TEGYÜNK, HA NEM TUDJUK, MIT TEGYÜNK?

(Azaz talán most meg tudom magyarázni, mitől vagyok én annyira motiválatlan.)

Braskó Csaba írása

A legutóbbi levelemben arról írtam, mi történik akkor, amikor együtt dolgozom egy ügyféllel. Most pedig arról írok, mi történik akkor, amikor valakivel nem tudok együtt dolgozni.

Az én munkám ugyanis akkor kezdődik, amikor valaki tudja, hova akar eljutni. amikor pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor van egy jövőképe. Sajnos azonban gyakori eset, hogy az ember nincs tisztában ezzel. Szeretne kezdeni magával valamit, de nem tudja pontosan, hogy mit. Érzi ő, hogy többre hivatott, de nem tudja még, mire. Sejti, hogy a cégében van potenciál, de nem biztos benne, hogy mi is az.

Úgy tűnik vannak emberek, akik szeretnének tenni valamit, de nem tudják, mit.

Mit tegyen valaki aki nem tudja, mit tegyen? Merre induljon, aki nem tudja, hova akar menni?

Ha kezedbe veszel egy sikerkönyvet, akkor az égvilágon semmilyen segítséget nem fogsz ehhez kapni, ugyanis az összes azzal kezdődik, hogy találd ki, mi az, amit akarsz. A sikerszerzők azért nem tudnak neked ebben segíteni, mert ez a probléma nem ilyen jellegű.

Az ember természeténél fogva tudja, hogy mit akar. Nézz meg egy kisgyereket: sohasem unatkozik. Mindig tudja, mi érdekli, mivel szeretne játszani, kivel szeretne együtt lenni. A kisgyerek gátlástalanul megmondja, ha valaki szép, és azt is, ha valaki büdös. A kisgyerek tehát tisztában van a vágyaival, tisztában van a körülötte lévő világgal, és el tudja dönteni, hogy mit akar. Azonban - ahogy arról már egy korábbi levélben írtam - a kisgyerek rabszolga is egyben: nem tehet meg mindent, amire vágyik. Akkor kell lefeküdnie aludni, ha azt a szülei diktálják, akkor kell ennie, amikor azt megmondják neki, fel kell vennie a sapkát akkor is, amikor ő nem akarja, és akkor is fogat kell mosnia, ha az neki nem tetszik. A kisgyerek részben a saját érdekében válik rabszolgává, hiszen az egészsége múlik rajta, hogy tiszták legyenek a fogai és jól felöltözzön a hidegben. Ugyanakkor részben azért is válik rabszolgává, mert a szüleinek így kényelmes.

Egyetlen szülőtől sem elvárható, hogy napi 24 órában a gyerek rendelkezésére álljon, hiszen akkor ő válna rabszolgává. Szükséges tehát egyfajta egyensúly, amit persze néha nem könnyű megtalálni. Amikor pedig nem sikerül, akkor az okozhat problémákat felnőttkorban.

Ugyanis amikor a szülő túlzott alkalmazkodást vár a gyerektől, akkor a gyereknek meg kell tanulnia lemondania a saját vágyairól.

A gyerek nem tudja másképp kezelni ezt a helyzetet. Ugyanolyan ez, mint a szobatisztaság: kell egy bizonyos kor, egy bizonyos érettség, amire megtanulja használni a megfelelő izmait. Addig maximum annyit tudna tenni a gyerek, hogy nem eszik és nem iszik, így nincs mit kipisilni. Pontosan ugyanez a helyzet a vágyakkal is. Ha a gyereknek azt mondja a szülő, hogy nem játszhat a homokozóban annyit, amennyit ő szeretne, akkor a gyerek csak egyetlen dolgot tud tenni: valahogy megtanulja lekapcsolni a homokozás iránti vágyait.

Ez nem egészen pontos így. A gyerek kétféle dolgot tud tenni: megküzd a vágyaiért, vagy alkalmazkodik. Természetesen a küzdelem ilyen esetben rendszerint kudarcra van ítélve, és emiatt a gyerek több-kevesebb küzdés után inkább az alkalmazkodás felé fordul, mégpedig azért, hogy elkerülje azt az óriási fájdalmat, amit a vágyainak a beteljesületlensége, és a küzdelem kudarca jelent.

Ha a szülő annak érdekében, hogy az ő élete kényelmes legyen, sok dologban kezdi korlátozni a gyereket, akkor a gyerek nagyon nagy gyakorlatra tesz szert a vágyainak az elfojtásában. Minél gyakorlottabb lesz ugyanis, annál több fájdalomtól tud megszabadulni ezáltal. A csapda persze az, hogy mivel ezt a viselkedést a túlélésünk miatt, és az óriási fájdalom elkerülése érdekében alakítottuk ki, ezért aztán nem mondunk le erről felnőttkorunkban sem.

Ez az egyik legkézenfekvőbb oka annak, ha valaki felnőttként nem tudja, mit akar.

Mert gyerekként megtanulta, hogy sokkal biztonságosabb elfojtania a vágyait. A különös az egészben az, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy nekik teljesen normális és átlagos gyerekkoruk volt. Ez természetes eredménye ennek a lelki folyamatnak, hiszen pont az a lényege az egésznek, hogy megszabaduljanak a fájdalmas emlékektől. Pontosan azért nem emlékeznek arra, hogy milyen rossz élmények érték őket gyerekként, mivel hatásos módszert alakítottak ki magukban az alkalmazkodásra. Ennek a végeredménye, hogy kapunk egy felnőtt embert, akiben nincs igazán erős ambíció, és még arról is meg van győződve, hogy az ő gyerekkora egészen átlagos volt.

Ilyen helyzetben nem segítenek a sikerkönyvek, hiszen ilyenkor először is vissza kell szerezni azt a képességünket, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a vágyainkkal. Erre leghatékonyabb módszer a terápia. A terapeuta munkája az, hogy megmutassa nekünk, létezik egészséges, normális, kiegyensúlyozott kapcsolat két ember között. Létezik olyan kapcsolat, amiben kimondhatjuk, amit gondolunk anélkül, hogy szégyellni kellene magunkat. Létezik olyan kapcsolat, ahol örülnek a vágyainknak. Ezt kizárólag egy ember tudja megmutatni nekünk, ez nem megtanulható könyvekből. Ez a folyamat van akinél hosszabb, van akinél rövidebb ideig tart, azonban amint ezt a megtapasztalást képesek vagyunk a mindennapi életünkbe is átvinni, akkor többé már nem lesz szükségünk arra, hogy elnyomjuk a vágyainkat.

Ezen a ponton jön az a tanulási folyamat, aminek során ténylegesen megtörténik a vágyaink "újraélesztése". Itt a régi gyerekkori reflextől kell megszabadulni, miszerint a vágyainkat nem kell komolyan venni. Nyilvánvalóan ha a szüleink nem vettek minket komolyan, akkor mi magunk sem vesszük magunkat komolyan. Ezért a gyakorlás lényege, hogy elkezdjük magunkat komolyan venni.

A saját vágyaikat rutinosan elfojtó emberek nagy része általában inkább abban jó, hogy azt tudja, mi az, amit nem akar, és csak kevésbé van tisztában azzal, mit is akar. Ezért érdemes azzal kezdeni, hogy megszüntessük azokat a dolgokat magunk körül, amit nem akarunk. Egy jó gyakorlat erre, ha előveszünk egy papírt, és felírunk rá néhány olyan dolgot, ami zavar minket. Például ha zavar, hogy a párunk mindig hangosan zörög a kulccsal, ha a főnök esténként sms-eket küld, ha a szomszéd hajnalban nyírja a füvet, akkor ezeket mind írjuk össze egy darab papírra. Ezután pedig vegyük komolyan magunkat, és kezdjük el kipipálni a listán a tételeket, azaz kezdjünk el megküzdeni azokért a dolgokért, amik nekünk fontosak.

Ilyenkor ha törik, ha szakad, be kell bizonyítani magunknak, hogy erre képesek vagyunk. Rá kell venni a párunkat, hogy ne zörögjön a kulccsal, a főnököt arra, hogy ne küldözgessen üzeneteket munkaidőn kívül, a szomszédot arra, hogy normális időben nyírja a füvet, és így tovább. Ezzel három dolgot tanítunk meg magunknak. Az első, hogy a küzdelemnek van értelme, nem úgy, mint gyerekkorunkban, amikor az erőviszonyok miatt kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaink. A második, hogy képesek vagyunk elérni, hogy a környezetünk a vágyainknak megfelelően alakuljon, azaz önbizalomra tudunk szert tenni. A harmadik pedig az, hogy megtanítjuk magunknak, hogy érdemes vágyni dolgokra, és nem kell ezekről többé lemondanunk, hiszen a vágyaink végül elérhetőek.

Ekkor kezdődhet az én munkám.